Bangkok

Na az van, hogy valójában ez a negyedik nem tudom hanyadik napunk, épp Szingapúr, és jó itt. Viszlát.

Komolyabbra fordítva, tényleg jó itt, és Bangkok is egészen hozta azt, amit én személy szerint vártam tőle. Ebbe abszolút beletartozik a néhol elviselhetetlen utcai bűz, hogy minden kajában van egy bizonyos fűszer, amivel engem ki lehet kergetni a világból, ezért a szokásos fastfood dayt előrébb hoztuk és megdupláztuk. Node ne legyünk oly hamariak.

Először is, megérkeztünk. Nagyon kultúrált kétszer hat órában mért repülőutunkat világian meguraltuk, a dubai megalázóban, mint említettem találkoztam két magyar sráccal, akik mentek Csoma házat építeni, majd miután felszálltunk a gépre arra ébredtem, hogy éppen leszállunk. Amúgy lehet, hogy én öregszem, de most kissé jobban megvisel ez a néhány óra tolódás, vagy az van, hogy tényleg kimerített az utóbbi pár hónap. Inkább öregszem.

Szóval reptér, szálloda, BTS-sel, majd taxival. Nem túl nagy közgazdaságtani felismerés, hogy mivel négyen vagyunk, így a taxizás létjogusultságot nyer. 200 sztotyinka, amit a helyiek éppen Bhat-nak hívnak, a lényegen nem sokat változtat. Levágtuk a táskákat, megcsodáltuk a kilátást az ablakból, majd kicsi guglizás, és próbáltuk a nosztalgia jegyében megtalálni azt a kis közösségi hotpotszerű kajáldát. Bolyogás, elveszés, taxisfülébe üvöltés MO KA TAA, ő még soha nem hallott ilyet. Nem hallottál te félkegyelmű a te nyelveden ez a neve. Találtunk végül egy Pla Thong nevű mo ka taa-t, ahol tisztességesen megvacsoráztunk. Ez volt az első pillanat talán 40 óra után, amikor egy kicsit megnyugodtunk. Megjövés érzés vagy valami ilyesmi. Aztán szunya.

   

Azért a fenti munkavédelmet oktatni kellene. Zárójelben ez a kilátás a szobából.

Mivel mi már másodjára járjuk be ezt a várost, volt némi fúrunk a lányokkal szemben, de igyekeztünk vegyíteni a mi pozitív élményeinket a turistás igényekkel, szóval reggel béreltünk egy longtail boatot egy helyi erővel, aki ment velünk egy kört a nagy folyón, majd elmentünk csatorákra, ami egy egészen új arcát mutatta meg ennek a… ennek a… majdnem azt írtam, hogy koszfészeknek, de ez nem lenne igaz. szóval ennek a nagyon sajátos hangulatú helynek. A rohadó, foltozott falábakon álló csatorna melletti bodegák mellett a kortársdesign lakóház szeretetben megférnek békében. Haletetés, hüllőnézés.

Hajóút vége, nekimentünk a királyi palotának, ami még mindig vonzza a turistákat, így bennünket sem hagyott vonzáskörzeten kívül. Óriásbuddha nézés, harangok nem értése, csoportképkészítés és társai.

Ez volt az a pont, ahol már mindenki kezdte azt realizálni a fejétől kb fél méterrel lentebb, hogy van valami fura és megmagyarázhatatlan. Ennek az érzésnek a birtokában a Chinatown felé vettük az irányt, ahol már ájulás szélén vettük észre, hogy a helyi sztotyinkánk nagyságrendileg egy gombóc fagyira elég, ám amikor ezt négy vérfarkas között kell szétosztani, igencsak problémás. Nem megoldhatatlan, de lehet, hogy emberáldozatokkal jár. Summázva, senki ne induljon el vasárnap a chinatownba pénz nélkül: bank nincs nyitva, mindenki nagyon kedves, de se dollárt, se eurót nem vált, pedig bankódesignilag is szép tervezések. Mindeközben mindenhol cápauszonylevest kínáltak nekünk potom 200 juróért. Hogyne. 40 perc után Nastia meguralta valahogy ezt a problémát, és 50 eurónyi helyi egységgel úgy estünk be az első turistaszopató kínai halas helyre, mint aki nem tudja, hogy nagyságrendileg 1 négyzetkilóméternyi kajás van még az ajtón túl. Ugyanakkor senki nem bánta végül, rendeltünk 2 kicsi 2 nagy Tom Yum levest, megettük a két kicsit, mind a négyen jól laktunk, majd 20 perc múlva kihozták a két nagyot. Kösz, drága testvérem, akkor is megesszük. Így lett. 

A négy Michelin baba elindult haza, majd hogy, hogy nem, pont jött velünk szembe egy 7/11, ahol a dilemma a következő volt:

én: Kolos, igyunk már egy vodkanarancsot

Kolos: jó, veszel?

én: I would like a small bottle of Absolut

Kolos: small?

én: vegyünk nagyot?

Kolos: hülye vagy? négyen vagyunk

én: aha, the big one, and 4 beers, please

Innen lehet deriválni, hogyan jutottunk el arra a csapatépítő szintre, ahol a csoportdinamika vektorait elemezve arra jutottunk, hogy mindenkinek fogadalmat kell tennie, hogy ki miben lesz jobban a kiscsoportunk javára. Bámulatos volt.

Ennek jegyében két óra beauty sleep után mentünk a cooking schoolba, ahol igencsak tudtam értékelni, hogy kihagytuk a reggeli piacozást, és abban a kis cuki házikóban álltunk neki a bokros teendőinknek, kókoszreszelés, jegesvíz, porkávé, ugyetlen ujjakkal csirkefalatok banánlevélbe hajtogatása, előkészített alapanyagok wokba dobálása, és társai. Rettentően megterhelő munkafolyamat ez bármelyik napon, pláne másnap. Délután szunya.

A fenti képhez annyit, hogy ez két toastkenyér közé rakott chilis párizsi, majonézzel és banánnal. Nem mondok többet.

Hát, de ami ezután jött, az maga volt a csoda. Hajnalok hajnalán kelés, fél ötkor jön értünk a busz és visz minket a Tiger Temple-be. Namármost mindenféle infok tengerében hánykolódva gondoltam csekkolom, hogy mi a dresscode, kell-e puska ehhez a melóhoz, vagy most mi van. Jah, a legfontosabb, a program neve: Breakfast with monks & Tigers. Így, ahogy írom. Levél alján megjegyzés, pirossal, vastagon, idézem: “Many Temples in Thailand are called Tiger Temple This Temple is not called Tiger Temple, so be warned of other operators claiming they know where to go they don't; they will take you to a Tiger Temple with no Tigers”

Ebből már lehetett volna deriválni, hogy nem egész nap fogunk imádkozni, ami tegyük hozzá, hogy nem is baj, de azért ez a breakfast with monks vállalás nem gyenge.

2óra utazás után, miközben ebből egy felet arról reppeltünk a sofőrrel, majd a közben bepattanó guide fiúval, aki annyit beszélt angolul, mint én oroszul (mondjuk ez nem igaz, mert azt tudom, hogy da, davaj, meg naszdarovje), hogy mi a pék lapátjáért nem jó neki ha euróban fizetünk, meg kellett állnunk egy atmnél falból pénz kivétel céljából. Csak, hogy a logikát értsd: a legnagyobb kivehető összeg 20000 sztotyinka, nekünk 30-ra volt szükségünk. Megnyomod a 20-at, az ATM letilt. Tehát megnyomod a 10-et, kártya kivesz, és még kétszer. Szintúgy bámulatos.

Ennek köszönhetően ugyanúgy csúsztunk le a reggeli átadásáról, mint anno Luang Prabangban. Mondjuk azt rettentően sajnálom, ezt kevésbé. Ugyanis valami olyasmi a sztori, hogy a Monkokat, a buddhista szerzeteseket kvázi az az helyiek tartják el, ami valahol egy nagyon szép közdazdasági élmény, annyi szerezetes van, amennyit a közösség elbír. Elméletileg ebben a Tiger Temple-ben, amiről ugye már tudjuk, hogy nem az, a szerzetesek fogadták be ezeket a kis cukiságokat, csakhát ezek a kis cukiságok megnőnek, és nem rizst esznek, mint a monkok, szóval kellett a külső segítség, így lett az egészből egy hatalmas turistalátványosság, amit meglehetősen kultúráltan maxoltak ki. hasonló volt, mint Chiang Maiban az elefántrezervátum, hasonló a napi penzum. Monk és kistigris etetése, a templomból az állatok átsétáltatása a hatalmas “farm”-ra, majd állatok megmosdatása, etetés, séta, játék, pihi. Ez valójában egy exluzív safari, vagy valami ilyesmi. És mielőtt még valaki (mondjuk én) nagyon finnyálná a tigrisek pórázon való sétáltatását, hamar hozzá kell tenni, hogy ha nem ez jut nekik, akkor könnyen a cirkusz, vagy állatkert, ami lássuk be nem annyira frankó. Egy helyi amcsi csaj mondta, h az a terület, amit mi besétáltunk, ahol a programok voltak, kb az összterület tizede, ahol nagyából 150 tigris és még mindenféle állat él, póráblják modellezni a természetes életkörülményeiket. Ami jó. Szóval mindenki beleszerelmesedett ezekbe a csodás állatokba, majd levezetésként elmentünk a folyóhoz elefántokat mosdatni, ami lássuk be szintúgy egy elég kellemes délutáni program. Kb ötre értünk haza, másnap reggeli koránkelés reptérreutazás miatt, mi jöhetett? Szunya.

Azt mondják a tigrisek etetésénél arra kell nagyon figyelni, pont mint a lovaknál, hogy nyitott tenyérrel add neki az egészben főtt csirkét, mert nehezen különbözteti meg az egész állatot a mutatóujjadtól, pedig én biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretné, és eszerint jár el.

Ez volt a topevörkedvenc részem, ahol ezek az alig 150kiló kiscicák elkezdtek pancsolni, egymással hancúrozni, meg néha kicsit komolyabban a legöregebb tigrissel dominanciaharcolni.

Játék vége, nem vagyok itt.

A fenti a kevésbé szimpatikus rész, amikor azokon a vasszarokon ülsz az elefántra, az alsó a barátibb ügy, amikor szőrén, és irány a folyó. 

Szóval utolsó napirendi pontként említeném, hogyan hagytuk el Bangkokot, ezt a szeretett, utált, drága sokkezű szörnyet. Hajnal X, taxi jön. Jah. Előtte. Kolos előző este taxit rendel a recepción:

Kolos: Kérnék holnap reggel X-re egy taxit.

Recepciós: Nagyot vagy kicsit?

K: Normál méretűt.

R: Az kicsi, abban nem férnek el.

K: Normál autóval jöttünk ide is, elfértünk.

R: Nem-nem, hívok egy taxit 1000Baht-ért, és elvisz minket a reptéri transfer BTS-ig. (itt jegyzem meg, hogy a legdrágább taxiutunk 300 egység volt)

K: Nem-nem, hívjon ide nekünk egy normál taxit, nagyon jó lesz, mindenkinek ha 100-ért elvisz bennünket.

R: …

K: … (és így tovább)

Szóval megjön ez a rózsaszín rettenet, (mondjuk ilyenkor örülök, hogy tarlós nem melegpárti, mert lehet, hogy pesten is ilyen színekben pompáznának a fuvarosok. öhm. #NOT) beszállunk, begyömöszöljük a csomagjainkat, egy az ölbe, irány a transfer. Pikk-pakk, a mocskos dugó ellenére időben megérkezünk, 82 Baht, órával, fantasztikus, minden jó, vesszük ki a csomagokat, de… a somagtartó nem nyílik. Sebaj, kolléga előrepattan, kiveszi a kulcsot, megpróbálja azzal, semmi. Kicsit megrángatjuk, megemeljük, lenyomjuk. Semmi. Nagyon megrángatjuk, feltépjük, ráugrunk. SEMMI. Természetesen a kolléga szerintem még thaiul sem beszélt rendesen, csak fura artikulálatlan hangok hagyták el a száját, amire, ha mi nagyon mérgesen néztünk, akkor mégegyszer megpróbálta kinyitni a csomagtartót.

Kocsiba vissza, elindulunk. Nem tudjuk hova megyünk. Semmit nem tudunk. Vagyis annyit igen, hogy 7 óra van, a transfer 1 óra, és 9:25kor száll fel a gép.

És megyünk valahova egy rózsaszín taxival, amiben be vannak ragadva a csomagjaink. Megyünk. Kolos közben mutogat, hogy óra, és repülő. “Eehpo” Ez volt az első szófoszlány, amit érteni véltünk, igen, igen Airport, oda vigyél minket, de erre csak a már ismert artikulálatlan üvöltés volt a reakció. Megyünk. Autópálya, fizetőkapu. Közben a letöltött térképen próbálom kitalálni, hova mehetünk, mi délre, a reptér baromira keletre van. 7 óra 20 magasságában járhattunk, amikor lehajtottunk a pályáról, a két visszapillantó távolságánál nagyjából 10centivel szélesebb utcákban, hol 60-nal, hol dugóban araszolva befarolunk a kolléga garázsába. további feszegetés, közben mi Kolossal elkezdtük kiműteni a hátsó üléseket, villáskulcs a szerszámosból, csavarok tekergetése, alapvetően nem áll tőlünk távol a kétkezi munka, csak reülőgép indulás előtt nem annyira erre vágyunk, azt hiszem. Közben megérkezett két helyi punk, akik papucsban odaslattyogtak, lefutották a köröket, kulccsak próbálkozás, nyomás, húzás, majd megállapították, hogy ez nem nyílik. Azt hiszem ez volt, az a pont amikor majdnem ledugtam a torkán a villáskulcsot. Majd miközben már csak egy anyacsavar tartja ez egész autót, megjön egy fazon, akit az izzadságcseppek, biztonságiövek és porfelhő közül csak fél szemmel láttam, hoz ez mesterkulcsot vagy nemtommit, majd egy kattintással kinyitja a csomagtartót. ó bazdmeg.

Kocsiba be, majdnem 8 óra, egyenesen reptér. taxisúr mondja, hogy no-no, ő nem reptér. Mondja, na igen. Nem mond semmit. Az Airportra, és a BTS-re is bólogat. Vagy éppen mindkettőre rázza a fejét. Fantasztikus. Egyszercsak, nemtudom hogyan, Kolossal összehangolódtak, biztos a kedvenc daluk szólalt meg a rádióban, főnök úr kivette a tojást a pedál alól, és mint az ügyvéd meg a társa úgy faroltunk be a reptérre. Szintúgy bámulatos volt.