Phnom Penh – Kambodzsa igazi arca

Két dologban sikerült helyesen döntenünk: 1. Hogy egy nappal korábban elhagytuk Sihanoukville gyönyörű ám annál turistásabb partjait 2. Hogy Phnom Penh-ben a Killing Fields-szel kezdtünk, s csak aztán csatangoltuk körbe a várost.

Ákos már említette, hogy eléggé ki voltunk ábrándulva Kambodzsából egyrészt Siem Reap mocska és sekélyessége miatt, másrészt Sihanoukville sem a legszebb arcát mutatta nekünk. Kezdve azzal, hogy nem sikerült összehozni a hőn vágyott horgásztúrát a választások meg a rossz idő miatt, folytatva hogy addigra már igencsak elteltünk az utcán folyton szembejövő, arcon-, orbavágós szagokkal. Ennek tetejében még a kajáról sem tudunk sok jót elmondani: Szinte bárhol ettünk, a helyi fogások silány hozzávalókból főzték, a nemzetközieket meg bortányosan rosszul készítették. Ebben persze benne van, hogy már harmadik hete voltunk távol és nyilván kezdtek hiányozni az otthoni ízek, illatok, aminek legbiztosabb jele volt, hogy tökfőzelékekről, rántottcsirkékről és ehhez hasonló csodákról fantáziáltunk órákon keresztül.

A fővárosba érve Killing Fields és Tuol Sleng után viszont kezdtük másképp látni Kambodzsát és kicsit értőbb együttérzéssel, sokkal több szimpátiával kezelni a helyzetet, adottságokat. Rá kellett jönnünk, hogy ez az ország a 60-as években körülbelül olyan feljettségi szinten tartott, ahol mi abban az időben. Belegondolni is iszonyú, hogy hol tartanánk mi most, ha a 70-es évek végén a 10 millió magyarból 3-4 millió embert (értelmiségieket elsősorban) egyik napról a másikra kivennénk a rendszerből? Felfoghatatlan. Innentől kezdve viszont a csodával határos, ahogyan ezek az emberek dolgoznak, élnek,  épülnek, boldogulnak.

Killing Fields után nem volt kedvünk kimozdulni, de még meg tudtuk nézni az azonos című ’85-ös c. filmet John Malkovich-csal, ami elég hollywood-i történet, de legalább kellően szemlélteti a borzalmakat. Másnap egy kellően tartalmas reggeli után nyakunkba vettük a várost.

Kellően tartalmas reggeli

Gyors piac szemle után (a durva szagok miatt innen is hamar szabadultunk) a nemzeti múzeumot néztük meg, ami itthoni mércével kicsi, ám annál hangulatosabb. Gyögyörű, belül téglavörös színű épület szellős terekkel és közepén pompás kerttel, szökőkutakkal. A szokásos köcsögökön túl Angkor legszebb szobrait  itt láttuk és külön inyencségként megnéztünk egy igazi 60-as években készült propagandafilmet az ország mezőgazdaságáról, iparáról, stb. Egy igazi országimázs film volt, mai szemmel Kambodzsa Retró. Az elképesztő igényességel készült anyag gyönyörűen mutatta be az ország helyzetét és még ha 5-tel el is osztjuk a látottakat, akkor is egyértelmű, hogy Kambodzsa most minimum Thaiföld szintjén lenne Vietnám és Pol Pot nélkül.

Volt minden, mint a búcsúban

Meg szagok is...

Volt, aki már hozzászokott

Például a henteskisasszonyok

Mi is erre vágytunk utána

És már a látvánnyal is túltelítődtünk

Séta közben volt alkalmunk megtekinteni egy balesetet, ahol egy tizenéves robogóst ütött el egy jobb Toyota. A srác az ijedtségen túl megúszta egy nyaklevessel. Betétlap nem került elő. Aztán megálltunk egy kis motorlesre és gyönyörködtünk a kivezényelt kb. 10 forgalomirányító rendőr és katona szerencsétlenkedésében, ahogyan a körülöttünk hömpölygő és magát nagyon hatékonyan egyensúlyban tartó forgalmat próbálják terelgetni. Egyszerre 3-4-en álltak a kereszteződésben és kb. 10 percenként váltották egymást, de max. annyit sikerült elérniük, hogy szigorú füttyszavakkal és karlendítésekkel utólag lekövették, hogy éppen melyik irányból ömlenek az autók, motorosok. Élmény volt.

Este az Aussie XL nevű éttermben ettünk egy mennyei báránycombot miközben egy dél afrikai ürge sztorijait hallgattuk hatalmas átéléssel, aki multi cégek leányvállalatainak alapításával és beindításával foglalkozik kb. huszonöt éve. Elképesztő izgalmas sztorikat mesélt közép Afrikáról… Hmmm…

Az este további részét - kellő gyomorfertőtlenítés után - egy különleges szorakozóhelyen töltöttük. Résztvevők: kb. 50 fehér, jellemzően amerikai huszonéves srác, velük kb. 3-4 fehér csaj (?) kb. 100 hazai szexmunkás hölgy és mi. (+ a kiszolgáló- és kidobó személyzet) Fél órás nézelődés után jobbnak láttuk hazatérni, mert másnap indultunk vissza Bankokba, hogy onnan hazafelé vegyük az irányt.

Többit már otthon!

csók!

k

Nemzetinél

Kert I.

Kert II.

Buddha Angkorból

Angkori emlék

Propaganda film, Sihanoukkal

A koccanás, a nyaklevest nem sikerült lekapni

Forgalomirányítódás

Társkártya? :)

Headphone

Thomoceuszkakatiti vagy Gyugyu

Tegnap még Sihanoukvilleben dekkoltunk, elszidtuk, hogy sikerült még Phuketnél is egy turistásabb helyet csinálni; a tengeri horgászat sajnos kudarcba fulladt a viharos tenger miatt (pedig találtunk egy megbízhatónak tűnő ausztrál matrózt, aki holnapután kivinne minket, hm), én meg este nem tudtam elaludni, úgyhogy nekiálltam megnézni az Ötödik pecsét című filmet.

Nos, nem szabad. Pláne akkor nem szabad, ha másnap az ember Phnom Penh-be utazik, és az első két célpontja a khmer mészárlást bemutató két helyszín. Nem akarok előreszaladni, talán érdemes néhány szót szólni, a helyi erőviszonyokról és történelemről, mert egyébként is felfoghatatlan, de azokat ismerve, még súlyosabb.

Átugorva a korai történelmet, Khmer Birodalom fénykorát és hanyattlását, érkezve a francia gyarmatosítás végéhez, Szihanuk király 1949-ben kikiáltja a független kambodzsai államot, ami ‘53-ra az is lesz, amikor a királyi posztról lemond apja javára, hogy miniszterelnök lehessen. Igen ám, de ‘70 tájékán apja meghal, ő rövid időre Párizsba utazik, otthon meg jól lepuccsolják, amire kisebb népfelkelés tör ki, és hát ki más segítene, mint testvér kommunista vietkongok, ami kitűnő táptalajt nyújtott a Pol Pot vezette Vörös Khmer mozgalomnak, akik meg seperc alatt elfoglalták a fővárost. Ez persze az USA számára szövetséget jelentett a vietkongokkal, ami miatt Nixon szőnyegbombázni kezdte Kambodzsát, a lakosság szemében kvázi legitimizálva a Vörös Khmer hatalmat. Pol Pot (aki egyébként a Sorbonne-on tanult) ekkor kezdte meg igazán rémuralmát: utópiája szerint agráralapokon működő tökéletes kommunizmust akart létrehozni, amelybe nyilván nem fértek bele a városban szocializálódott értelmiségiek, de még pl a nehéziparban dolgozók sem, ezért gyakorlatilag mindenkit munkatáborokba küldött, a városokat kiürítette, gyermekhadsereget szervezett, akik tagjat szüleik “beárulásával” és kivégzésével gyűjtött maga köré. Ebből a sorból nem maradtak ki a szerzetesek, bármilyen a külfölddel már érintkező személy, de még a szemüvegesek, és –a legabszurdabb- a puha tenyerűek sem. A korábban mezőgazdaságból élőket “régi embereknek”, a munkatáborokba deportált tömeget “új embereknek” nevezte, utóbbiakra természetesen így vagy úgy, de halált várt. Korai nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy az általa elképzelt Kambodzsát kétmillió ember képes működtetni, a maradék 6 élete nem mérvadó, ezért nem számol velük, nem számít veszteségnek. 4 éves ténykedését (amit az ENSZ, mint legitim hatalom ismert el) a legoptimistább becslések szerint egymillió ember halálával szummázta, ez egyes adatok szerint lehet hárommillió is, csak azon múlik, hogy a kiéheztetett, agyondolgoztatott és betegségben elhunytakat a rendszer áldozatainak tekintjük-e. Egyébként a Vörös Khmerek kedvelt kivégzési módjai közé tartozott az alternatív eszközök használata –tekintettel, hogy a lőszer drága volt-, a bambuszrúdtól, az ásón keresztül, a csákányig, minden belefért. (Később, mikor Pol Pot már megbukott, az árulónak titulált egykori jobbkezének, Szon Szennek családját úgy végeztette ki, hogy élve nyakik a földbe temettette őket, és a terepjárójával többsoron kezéjükhajtott)

A rezsim vesztét az okozta, hogy nagyban elrugaszkodtak a nemzetközi realitástól, és a korábban őket támogató Vietnámnál erősen kihúzták a gyufát azzal, hogy a helyben élő (még a háború elől elmenekült) vietnámiakat is sorra legyilkolták, majd ezt fűszerezték még néhány határmenti (jellemzően a túloldalon) gerillaakcióval. Néhány kisebb hivatalos vietnámi támadás után, lényegében megunták a tökölést, és a dzsungelharcon szocializálódott, napalmot meg agent orange-ot reggeliző vietnámi sereg kipucolta a komcsi khmer bandát, majd ’89-ig felügyelte az országot, mindaddig míg a béketárgyalások után Szihanuk király újra trónra kerülhetett, és két miniszterelnökkel (?!) létrejött a ma is működő kambodzsai állam. A modern sztoriról annyit, hogy épp vasárnap voltak a választások, amit (a két miniszternelnök közül az egyik), Hun Szen pártja, a Kambodzsai Néppárt nyert, toronymagasan. Kolos olvasta, hogy az ellenzék vezetője már szombaton bejelentette, hogy a választásokat elvesztették. Hm. Szóval elég érdekes a helyzet errefele, pláne az még egy diszkrét mellékzöngéje a történetnek, hogy a jelenlegi miniszterelnök a ’60-as években Vörös Khmer katona volt, állítása szerint csak parancsot hajtott végre, de miután ’97-ben közepesen véres puccsal eltávolította miniszterelnöktársát, ezt nem is annyira akarja firtatni senki. (Egyébként azért arra kíváncsi lennék, hogy hogyan történhetett meg az, hogy a vietnámi "felszabadítás" után, az ENSZ nem ismerte el a bábkormányt, ellenben Pol Pot emberei vidáman szavazhattak továbbra is? Továbbá az is érdekelne, hogy egy ilyen méretű népirtást követően, hogy maradhatott el a tényfeltárás a nyugat részéről, és a tetteseket miért nem vonták felelősségre? Abbahagytam.)

Ami a végigjárt két helyszínt illeti, a Killing fields-re keresztelt hely azért volt rettentő hatásos számomra(ugyanazért, amiért a nürnbergi, náci múlttal foglalkozó múzeum is), mert nem arra törekedett, hogy facsarja a könnyzacskókat, hanem, hogy nagyon tényszerűen mutassa be a rendelkezésre álló eszközeivel a saját történelmét. Ez a második esetben (Tuol Szleng), már nem okozott akkora “katarzist”, tekintettel arra, hogy itt nem volt audioguide, mint az első esetben (ami a környéket megszégyenítő módon volt összerakva), plusz valószínűleg kissé túltelítődtünk már a borzalmakkal. Az utóbbi egyébként egy középiskából átalakított börtön volt, hiszen a kommunista rezsimnek nem volt szüksége oktatásra az elképzelt állam struktúrájához (ahogyan például a pénzt is megszüntették), amit később múzeummá alakítottak, meghagyva mindent az akkori állapotban, kibővítve mindenféle infóval.

kínzókert

Szóval, azért nagyon sok mindent átértékel az ember egy ilyen nap után (ráadásul a buszon az itunes ezt sorsolta ki), és nem annyira könnyű őszinte mosolyra húzni a száját, látva az egyébként mosolygós, derűs embereket, működőnek mondható fővárost (láttunk már rosszabbat).

Ja, és hogy miért ezt a címet adtam? Nézzétek meg az Ötödik Pecsétet, nekem azóta visszhangzik a feltett kérdés, és ez a monológ. Meg persze, az hogy ez hogy történhet(ett) meg. Mármint az itteni, és az otthoni is. 

Nem várom kommenben a választ, de hogy legyen valami vidám is a végére, találtam egy szimpi buddhista imát, hátha jobb szájíz marad.

csók, á

Valahány létező ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett.

Minden teremtmény, mindenütt – minden szellem és élőlény ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett.

Minden nő, minden férfi bármely származással minden isteni s emberi lény, és az is, aki elbukott ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton,
s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon 
azon az úton, mely néki rendeltetett.

Keleten és Nyugaton, Északon és Délen minden élő lény ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett.

A mai nap csodája

hogy tuktukos felajánlotta a szolgálatait. miközben egy másik tuktukban ültünk. kedvem lett volna átülni.

most sunya, holnap korán reggel Phnom Penh.

csók, á

Angkor. "What?!"

Nna. Azért írta Ákos az Angkoros postot, mert én méginkább fel vagyok háborodva és még csalódottabb vagyok.

Ugyanis adott itt egy földi halandó számára elképzelhetetlenul fantasztikus történelmi és kulturális emlék. (A világ legnagyobb temploma, ha így jobb.) És erre adott ez az egesz Angkor miatt felépült varos, (Siem Reap) amelyik vastagon sz*rik arra, hogy itt tulajdonképp az egész népuk identitásának esszenciája lakozik. Láthatólag ők semmi mást nem tűztek ki célul, mint hogy azt a több ezer ideverődött huszonéves hordát zsebeljek ki a lehető legnagyobb hatékonysaggal, akik egyébkent hasonlóan baromira nem ertik ezt az egészet, max azt érzik, hogy itt valami nagyon nagy dolog van koncentráltan. És ez szegyen. Persze szégyen nekünk is. 

Szerettük volna, ha egy tökös idegenvezető egy napon keresztül duruzsol a fülünkbe, és elmondja, hogy egyáltalán, ki?, mi?, miert?, mikor? es hogy? Legalabb ennyit. Nagyon gáz, h ez nem történt meg. Mert csak álltunk es néztunk és persze csodáltunk, de ez messze kevés. Igaza van azoknak is, akik szerint a mi felelősségünk, hogy mennyire felkészülten megyünk el egy ilyen helyre. De az eddigi tapasztalat alapján (pl.: Kairó)  a legjobb egy helyi lelkes guide-tól hallani, amit ennyi idő alatt be lehet fogadni a látványon túl. Nem kell, hogy tökéletesen beszéljen angolul, de az nagyon fontos, hogy lehessen érezni rajta a büszkeséget, hogy ő itt él, ez az övék, stb. Ettől válik hitelessé a sztori. 

Szóval a lényeg, szerintem: ha van egy olyan törtenelmi elmlékünk, ami a népünk – bocs, nemzetunk – legfontosabb kincse, akkor semmi másra nem kéne figyelnünk, mint arra, hogy aki idejon, az legalabb valamit hazavigyen a szuvenírelefánton kívül és mégértsen abból, amit itt lát és talál. Ehhez képest a valóság a szuperolcsó kokain és ingyen másnapossag. Really?!??

Másik (kultursznob europai) verzió, és talán ez a reálisabb: Angkort úgy kell es érdemes igazából felfedezni hogy ideköltözik az ember két hétre egy tuti resortba (ami nem drágább, mint otthon a napi lét) és minden nap elolvas nem több, mint 50 év itteni torténelmet és vallásfilozofiat, elmegy  Angkorba, megnézi a releváns helyszíneket és megleli a békét. Mert - és kanyarodnék vissza Ákos gondolataihoz - a Korda féle Dzsungel Konyvének is mintha ez lenne az üzenete: kutba az aranyakkal, sajat magadnak kell felfedezni az igazi értékeket.