Tesók menni Ázsia: Hülyék lennénk, ha nem néznénk, ahogy a torpedó becsapódik

Ami azt illeti, a tegnapi hatékonyságunk láttán Pareto sikítva rohanna ki a világból. Sajnos nem tudtunk már kijutni a Buddhához, eléggé indiszponált teljesítményünk annyira volt elég, hogy kipróbáltuk a Star Ferry-t, felvonatoztunk a Peakre, letudtuk a kötelező köröket, egy igazi turistaszopató helyen sikerült vacsoráznunk (hálistennek ez nem az árban, hanem az ízekben jelent meg), majd miután láttuk, h az egy órás sort semmiképpen sem tudjuk megúszni, nekivágtunk gyalog, hegymenetnek lefele. Talán kettő darab kanyart mehettünk, amikor megállt mellettünk egy vadi új X5-ös, megkérdezte, h elvigyen-e.

Nos, metropolisz ide, szociális érzéketlenség oda (bár ez nem teljesen igaz, inkább csak a népsűrűség hozadéka), csak levitt minket a kikötőbe, így elértük az utolsó hajót, megúszva ezzel egy jelentékenyebb taxi számlát. Útközben a kedves filippínó elmesélte, hogy hivatásos sofőr, a főnöke elé megy a reptéri vonathoz, akinek egyébként a Peak mellett van két lakása, egyenként 80ezer dollárért bérli őket, havonta. Kis fejszámolás után hamar kiderült, hogy na. Nem irigykedünk, jófej embereket foglalkoztat.

Mindezek után haza, gyötrő álmatlanság, reggel hatos kelés, talán még mindig nem tudtunk átállni, rendesen, ezért elmentünk reggelizni, arra a helyre, ahol az első nap reggelén, a futás után, az isteni préselt gyümölcsleveket ittuk. Nevettek rajtunk, semmilyen nyelven nem beszéltek, adtak egy tál tésztát, azt befaltuk, majd kávé, és indultunk ide.

Kötelező fotó

Kis buszkeresés és procedúra után, sikeresen megtaláltuk a Media Centert és találkoztunk Waliczky Tamással. Aki kicsit lemaradt volna a történetben, nagyon szeretnék ide jönni MFA-ra, ami két éves képzést jelent, akárcsak bárhol máshol. Körbevezetett az iskolában, és vázolta a történetét.

Ott kezdődik, hogy a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb kereskedelmi városa kitalálta, hogy művészeti hatalom lesz. Ahhoz mi kell? Oktatás. Akkor húzzuk fel ázsia legjobb iskoláját, és hozzuk ide a legjobb tanárokat. Hong Kong így gondolkodik. Rendkívül mélyre nyúló kultúrája van a tanulásnak, hiszen vannak olyan családok, ahol a szülők analfabéták, és halászok voltak, a gyerekeknek nincs más kiútja, mint a tanulás. Plusz, ha hozzávesszük a karatefilmekből ránkragadt ismereteinket, hogy ott is mindig volt egy Sensei, a mester, akire a tanítványok felnéztek és hallgatták, nos itt is ilyesmi a rendszer, a diákok kevésbé aktívak, sokkal inkább hallgatják a tanárt. Ámbár ez főleg a bachelorokra igaz (ahová btw kb 13ezren felvételiznek és 250-et vesznek fel), de ezen amúgysem kell csodálkozni, mert ebben a városban kizárólag az elfogadható, ha a gyerek bankár lesz, bróker, vagy vmi menő üzletember, amelynek a gondolkodása és szabályai ilyen oktatással elsajátíthatóak. Ez már csak azért is fontos, mert az élet elég drága, és nincs nyugdíjrendszer, a gyereknek kell eltartania a nyugdíjas szülőt, és a szülő nem igazán örül egy olyan iskolának, amiből lehet, hogy nem tud megélni, és később eltartani őt.

A tehetség és a művészet nehezen számszerűsíthető, ezért már kisgyerek korban igyekeznek kiölni belőlük, még ha ez így túlzás is, inkább nem annyira támogatni. Valamint újabb bizonyíték, hogy mennyire a számok bűvöletében élnek, 4 egyetem van Hong Kongban ebből az első Hong Kong University, ami a világon a top 10ben van, a Chinese University, és a harmadik a City University, ahová a Creative Media School tartozik. Nomármost, minden diák a HKU-ra akar bekerülni, mert ugye rankingben az a legjobb, hiába a legjobb médiaművészeti képzés nem ott van. (nem tudom valakinek ismerős-e a helyzet) De mindez leginkább tényleg a helyiekre és főleg az alapévfolyamra igaz, a mester szakon más a helyzet: arányaiban több a küldöldi, és aki ide jön, tényleg tanulni akar.

Továbbá ami meghatározó különbség, hogy ez egy kollektivista társadalom, szemben a mi individualista gondolkodásunkkal. Ők egyszerűen nem akarnak kitűnni a tömegből, ami nem igazán tesz jót az “ambíciózus” művészpalántáknak, az önkifejezés, mint olyan szinte nem létezik, éppen ezért nyitnak külföld fele, vérfrissítés céljából.

Viszont egy valamiben tényleg nagyon jók: rájöttek arra, hogy nem a kis mikroközösségükhöz kell mérniük magukat, hanem a világhoz. Az oktatási intézményeik a legjobbakkal veszik fel a versenyt, mert ez lehet az egyetlen záloga a fennmaradásnak, nem belső kishatalmi harcokat vívni, és szűkíteni a továbbtanulási lehetőségeket, bár ugye erre oly’ nehezen találnánk példát…

Erről a részről egyelőre ennyi, ha valakit érdekel, szívesen mesélek még róla, de ezt egy körülbelüli korrekt összefoglalásnak érzem, egyébként egy rendkívül kellemes hangulatú, 4órás talákozó volt amibe a suli büféje és menzája is belefért. (Ahol egyébként a világ 6 féle konyhájából válogathat az ember, ha a helyit megunná. Mocsok kemény)

Most éppen a Halong öböl a program, tegnap érkeztünk Hanoi-ba, elképesztő város, Hong Kong komplementere, olyan mint egy olasz halászfalu távolkeleti fűszerezéssel. Nemsokára megérkezünk, ezért most pussz mindenkinek, és igyekszükn behozni a posztolós lemaradást. Csók, á