Thomoceuszkakatiti vagy Gyugyu

Tegnap még Sihanoukvilleben dekkoltunk, elszidtuk, hogy sikerült még Phuketnél is egy turistásabb helyet csinálni; a tengeri horgászat sajnos kudarcba fulladt a viharos tenger miatt (pedig találtunk egy megbízhatónak tűnő ausztrál matrózt, aki holnapután kivinne minket, hm), én meg este nem tudtam elaludni, úgyhogy nekiálltam megnézni az Ötödik pecsét című filmet.

Nos, nem szabad. Pláne akkor nem szabad, ha másnap az ember Phnom Penh-be utazik, és az első két célpontja a khmer mészárlást bemutató két helyszín. Nem akarok előreszaladni, talán érdemes néhány szót szólni, a helyi erőviszonyokról és történelemről, mert egyébként is felfoghatatlan, de azokat ismerve, még súlyosabb.

Átugorva a korai történelmet, Khmer Birodalom fénykorát és hanyattlását, érkezve a francia gyarmatosítás végéhez, Szihanuk király 1949-ben kikiáltja a független kambodzsai államot, ami ‘53-ra az is lesz, amikor a királyi posztról lemond apja javára, hogy miniszterelnök lehessen. Igen ám, de ‘70 tájékán apja meghal, ő rövid időre Párizsba utazik, otthon meg jól lepuccsolják, amire kisebb népfelkelés tör ki, és hát ki más segítene, mint testvér kommunista vietkongok, ami kitűnő táptalajt nyújtott a Pol Pot vezette Vörös Khmer mozgalomnak, akik meg seperc alatt elfoglalták a fővárost. Ez persze az USA számára szövetséget jelentett a vietkongokkal, ami miatt Nixon szőnyegbombázni kezdte Kambodzsát, a lakosság szemében kvázi legitimizálva a Vörös Khmer hatalmat. Pol Pot (aki egyébként a Sorbonne-on tanult) ekkor kezdte meg igazán rémuralmát: utópiája szerint agráralapokon működő tökéletes kommunizmust akart létrehozni, amelybe nyilván nem fértek bele a városban szocializálódott értelmiségiek, de még pl a nehéziparban dolgozók sem, ezért gyakorlatilag mindenkit munkatáborokba küldött, a városokat kiürítette, gyermekhadsereget szervezett, akik tagjat szüleik “beárulásával” és kivégzésével gyűjtött maga köré. Ebből a sorból nem maradtak ki a szerzetesek, bármilyen a külfölddel már érintkező személy, de még a szemüvegesek, és –a legabszurdabb- a puha tenyerűek sem. A korábban mezőgazdaságból élőket “régi embereknek”, a munkatáborokba deportált tömeget “új embereknek” nevezte, utóbbiakra természetesen így vagy úgy, de halált várt. Korai nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy az általa elképzelt Kambodzsát kétmillió ember képes működtetni, a maradék 6 élete nem mérvadó, ezért nem számol velük, nem számít veszteségnek. 4 éves ténykedését (amit az ENSZ, mint legitim hatalom ismert el) a legoptimistább becslések szerint egymillió ember halálával szummázta, ez egyes adatok szerint lehet hárommillió is, csak azon múlik, hogy a kiéheztetett, agyondolgoztatott és betegségben elhunytakat a rendszer áldozatainak tekintjük-e. Egyébként a Vörös Khmerek kedvelt kivégzési módjai közé tartozott az alternatív eszközök használata –tekintettel, hogy a lőszer drága volt-, a bambuszrúdtól, az ásón keresztül, a csákányig, minden belefért. (Később, mikor Pol Pot már megbukott, az árulónak titulált egykori jobbkezének, Szon Szennek családját úgy végeztette ki, hogy élve nyakik a földbe temettette őket, és a terepjárójával többsoron kezéjükhajtott)

A rezsim vesztét az okozta, hogy nagyban elrugaszkodtak a nemzetközi realitástól, és a korábban őket támogató Vietnámnál erősen kihúzták a gyufát azzal, hogy a helyben élő (még a háború elől elmenekült) vietnámiakat is sorra legyilkolták, majd ezt fűszerezték még néhány határmenti (jellemzően a túloldalon) gerillaakcióval. Néhány kisebb hivatalos vietnámi támadás után, lényegében megunták a tökölést, és a dzsungelharcon szocializálódott, napalmot meg agent orange-ot reggeliző vietnámi sereg kipucolta a komcsi khmer bandát, majd ’89-ig felügyelte az országot, mindaddig míg a béketárgyalások után Szihanuk király újra trónra kerülhetett, és két miniszterelnökkel (?!) létrejött a ma is működő kambodzsai állam. A modern sztoriról annyit, hogy épp vasárnap voltak a választások, amit (a két miniszternelnök közül az egyik), Hun Szen pártja, a Kambodzsai Néppárt nyert, toronymagasan. Kolos olvasta, hogy az ellenzék vezetője már szombaton bejelentette, hogy a választásokat elvesztették. Hm. Szóval elég érdekes a helyzet errefele, pláne az még egy diszkrét mellékzöngéje a történetnek, hogy a jelenlegi miniszterelnök a ’60-as években Vörös Khmer katona volt, állítása szerint csak parancsot hajtott végre, de miután ’97-ben közepesen véres puccsal eltávolította miniszterelnöktársát, ezt nem is annyira akarja firtatni senki. (Egyébként azért arra kíváncsi lennék, hogy hogyan történhetett meg az, hogy a vietnámi "felszabadítás" után, az ENSZ nem ismerte el a bábkormányt, ellenben Pol Pot emberei vidáman szavazhattak továbbra is? Továbbá az is érdekelne, hogy egy ilyen méretű népirtást követően, hogy maradhatott el a tényfeltárás a nyugat részéről, és a tetteseket miért nem vonták felelősségre? Abbahagytam.)

Ami a végigjárt két helyszínt illeti, a Killing fields-re keresztelt hely azért volt rettentő hatásos számomra(ugyanazért, amiért a nürnbergi, náci múlttal foglalkozó múzeum is), mert nem arra törekedett, hogy facsarja a könnyzacskókat, hanem, hogy nagyon tényszerűen mutassa be a rendelkezésre álló eszközeivel a saját történelmét. Ez a második esetben (Tuol Szleng), már nem okozott akkora “katarzist”, tekintettel arra, hogy itt nem volt audioguide, mint az első esetben (ami a környéket megszégyenítő módon volt összerakva), plusz valószínűleg kissé túltelítődtünk már a borzalmakkal. Az utóbbi egyébként egy középiskából átalakított börtön volt, hiszen a kommunista rezsimnek nem volt szüksége oktatásra az elképzelt állam struktúrájához (ahogyan például a pénzt is megszüntették), amit később múzeummá alakítottak, meghagyva mindent az akkori állapotban, kibővítve mindenféle infóval.

kínzókert

Szóval, azért nagyon sok mindent átértékel az ember egy ilyen nap után (ráadásul a buszon az itunes ezt sorsolta ki), és nem annyira könnyű őszinte mosolyra húzni a száját, látva az egyébként mosolygós, derűs embereket, működőnek mondható fővárost (láttunk már rosszabbat).

Ja, és hogy miért ezt a címet adtam? Nézzétek meg az Ötödik Pecsétet, nekem azóta visszhangzik a feltett kérdés, és ez a monológ. Meg persze, az hogy ez hogy történhet(ett) meg. Mármint az itteni, és az otthoni is. 

Nem várom kommenben a választ, de hogy legyen valami vidám is a végére, találtam egy szimpi buddhista imát, hátha jobb szájíz marad.

csók, á

Valahány létező ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett.

Minden teremtmény, mindenütt – minden szellem és élőlény ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett.

Minden nő, minden férfi bármely származással minden isteni s emberi lény, és az is, aki elbukott ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton,
s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon 
azon az úton, mely néki rendeltetett.

Keleten és Nyugaton, Északon és Délen minden élő lény ellenség s buktatók nélkül éljen, legyen úrrá fájdalmon bánaton, s nyerjen boldogságot. Mozoghasson szabadon azon az úton, mely néki rendeltetett.

A mai nap csodája

hogy tuktukos felajánlotta a szolgálatait. miközben egy másik tuktukban ültünk. kedvem lett volna átülni.

most sunya, holnap korán reggel Phnom Penh.

csók, á

Angkor. "What?!"

Nna. Azért írta Ákos az Angkoros postot, mert én méginkább fel vagyok háborodva és még csalódottabb vagyok.

Ugyanis adott itt egy földi halandó számára elképzelhetetlenul fantasztikus történelmi és kulturális emlék. (A világ legnagyobb temploma, ha így jobb.) És erre adott ez az egesz Angkor miatt felépült varos, (Siem Reap) amelyik vastagon sz*rik arra, hogy itt tulajdonképp az egész népuk identitásának esszenciája lakozik. Láthatólag ők semmi mást nem tűztek ki célul, mint hogy azt a több ezer ideverődött huszonéves hordát zsebeljek ki a lehető legnagyobb hatékonysaggal, akik egyébkent hasonlóan baromira nem ertik ezt az egészet, max azt érzik, hogy itt valami nagyon nagy dolog van koncentráltan. És ez szegyen. Persze szégyen nekünk is. 

Szerettük volna, ha egy tökös idegenvezető egy napon keresztül duruzsol a fülünkbe, és elmondja, hogy egyáltalán, ki?, mi?, miert?, mikor? es hogy? Legalabb ennyit. Nagyon gáz, h ez nem történt meg. Mert csak álltunk es néztunk és persze csodáltunk, de ez messze kevés. Igaza van azoknak is, akik szerint a mi felelősségünk, hogy mennyire felkészülten megyünk el egy ilyen helyre. De az eddigi tapasztalat alapján (pl.: Kairó)  a legjobb egy helyi lelkes guide-tól hallani, amit ennyi idő alatt be lehet fogadni a látványon túl. Nem kell, hogy tökéletesen beszéljen angolul, de az nagyon fontos, hogy lehessen érezni rajta a büszkeséget, hogy ő itt él, ez az övék, stb. Ettől válik hitelessé a sztori. 

Szóval a lényeg, szerintem: ha van egy olyan törtenelmi elmlékünk, ami a népünk – bocs, nemzetunk – legfontosabb kincse, akkor semmi másra nem kéne figyelnünk, mint arra, hogy aki idejon, az legalabb valamit hazavigyen a szuvenírelefánton kívül és mégértsen abból, amit itt lát és talál. Ehhez képest a valóság a szuperolcsó kokain és ingyen másnapossag. Really?!??

Másik (kultursznob europai) verzió, és talán ez a reálisabb: Angkort úgy kell es érdemes igazából felfedezni hogy ideköltözik az ember két hétre egy tuti resortba (ami nem drágább, mint otthon a napi lét) és minden nap elolvas nem több, mint 50 év itteni torténelmet és vallásfilozofiat, elmegy  Angkorba, megnézi a releváns helyszíneket és megleli a békét. Mert - és kanyarodnék vissza Ákos gondolataihoz - a Korda féle Dzsungel Konyvének is mintha ez lenne az üzenete: kutba az aranyakkal, sajat magadnak kell felfedezni az igazi értékeket.

Angkort felfogni

nem lehet. Mármint nekem most tutira nem sikerült, szóval, aki enciklopédikus összefoglalást vár, az most rossz helyen keresgél. Ehhez persze egy rakat negatív összetevőre volt szükség, amelyek közül néhány első blikkre nem is tűnt annak (pl: előző éjszaka élő tuktukosat játszani szimpatikus ukránokkal a pub streeten, ellopni egy motoros sisakját és átteni egy másik motorra, vagy épp egy rendőr görcsölő lábát lenyújtani az utca közepén), a többi sajnos eléggé igen, ugyanis a szállodában leszervezett sofőrünk az állítások ellenére, nem hogy nem volt az a megbeszélt idegenvezető figura volt, de még az angol nyelvvel sem boldogult igazán. Bár azt fotóról rettentő jól meg tudta mutatni, hogy épp abba a templomba fogunk bemenni, ahol a Tomb Raidert forgatták, dehát bélabátyám, elmondanám, hogy mi a Dzsungel könyvén nőttünk fel, pedig azt ’42-ben Korda Zoltán rendezte, és detto itt forgatták, szóval 1-1.

Nem akarok ennyire előre szaladni, de ez a keserű szájízt némileg meghatározza. Szóval megérkeztünk Siam Reap-be, ami Angkor kiszolgálóvárosa. Büdös. Ami errefele nem újkeletű dolog, (ha ez nem képzavar), de néhol tényleg az. Kolos minapi dilemmája jogosnak tűnhet annak a fényében, hogy Angkor felthetően még 100 év múlva is állni fog, de akkor miért kell úgy berendezkedni, mintha nem lenne holnap? Bódéházak, rozoga épületek, amelyek valószínűleg a kultúrák közötti különbséget abszolút reprezentálják, de ezesetben a jelenidejűség nem tűnik indokoltnak. No mind1. Volt fekete sétálójános, meg éjszakai piac, túléltük.

Másnap hajnal, Angkor. Ahogy megbeszéltük, hajnal 4-re megérkezett a tuktukker fiú, mi meg lecsoszogtunk negyed órával később harctéri idegben, hogy most a világ legnagyobb szenzációjához megyünk. Na, azt hiszem az egészhez nem szabad így hozzállni, mert ebbe a hibába csúszhat az ember, mint mi. Angkor csodálatos, de –ahogy semmit sem- nem szabad túlhájpolni, a helyén kell kezelni Először is, nem értjük. Najó, nem értem. Egyszerűen nem ebben szocializálódtam, és a falak tartalmi jelentőségeit nehezen értelmezem. Másodszor nagy. Hatalmas. Majdnem akkora, mint a Galaxis utikalauzban a világegyetem. Ezáltal első benyomásra a befogadói önbizalom még kisebbre csökken, és már semmit sem értek.

Bő negyedórás vergődés után érkeztünk meg, napfelkelte előtt a fő templomhoz, Angkor Wathoz. Mögötte kel fel a nap, kötelező program ebben gyönyörködni, több száz hasonló sorsa ítélt embertársunkkal egyetemben. Majd végigjártam a templom belsejét, próbáltam kicsit elveszni, de hiába a méretbeli különbségek (a tér óriási -  az ember eltörpül) nem tudott nem zavarni az összes sarkon füstölőt és szerencsekarkötőt áruló, ugyanúgy kinéző, halál előtt álló néni/bácsi. Ez nem Angkor. Illetve nem az, amit elképzeltem. Illetve, persze az, de ez nem vidított fel a kezdeti csalódás után.

szokásos látvány és pozícióharc

“Na jó, Kolos, mi legyen?” – kérdeztem, majd egy életmentő kávé, és szendvics után, nekivágtunk a következő helyszínnek, a Bayon-templomnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kedves narancssárga inges schumachertől nem kapunk érdemi támpontokat, ezért vad Lonely Planet, és letöltött dokumentumok lapozgatásába kezdtünk, de ez körülbebül olyan, mintha rejtvények alapján mi magunk fedeznénk fel az épületet, és rettentően örülnénk egy felismert részletnek, a dobott csontnak. Három emelet, lassan tüzetesen ismerkedve, persze kikerüve a turistákat, árusokat, “vallási koldulókat”, dehát ez még mindig nem az az Angkor, amit annyira elképzeltem, amire annyira vágytam. Persze, szó nem fér hozzá, berántják az embert a terek, de az az intimitás, amit pl egy nagyobb nyugati, katolikus templomban, vagy akár a balatonfelvidéki pálos kolostorromnál érezni lehet, nincs meg. (Persze ez rettentően primitív hasonlat).

mánkipajtás

az út nagy részében ezt láttuk

kösz, b&™£$‹›{[]meg

Ami viszont a legfelemelőbb és hatásosabb élményem volt, (és nem azért mert Cahn/Pok/San/Hong/Akárhogyishívják elmondta, h ez a tombraidertemplom (TOMBRÉJDERTEMPLOM, BAZ¬&™£$‹›{[]}\¨~T)) hanem, mert itt volt végre az az érzésem, hogy csend és nyugodtság van. Azt hiszem, sikerült bemásznom a templom olyan részére, amit relatív kevés turista közelít meg, ezért el lehet lenni a falak érintésével és csodálásával. Lehetett a kis kápolnaszerű terekben próbálni a hangokat, csodálni a reliefeket, leülni a kitört oszlopokra, és lenni. Na ez volt az az Angkor, amit én elképzeltem.

kicsit komolyabban vette, mint más

európai "k" alternatívok

szokásos pózban beálló "k" japánok

Persze ettől méginkább csak suttyónak érzem magam, valószínűleg szükségem lenne egy önjelölt Angkorkutatóra, aki már a meglévő ismeretek mellett hajlandó engem körbevezetni. Hong Kong közel van. J

Visszamentünk Siam Reapbe, ettünk a gyarmati kollégánál, amitől valószínűleg most gyomorrontásunk van, vagy csak Sasatanárbácsi placebója hat, nemtudni. Repültünk délre, most épp kezeljük magunkat borókabogyó főzettel, és kinintea keverésével, lemegyünk a partra homokot rugdosni. Persze, ne értse félre senki, Angkor zseniális. Csak nem így, és a személyes hogyanja sem stimmelt. Azértna, csók, á

dilemmám

megjött a rendőr, a srác elfutott a romok mögé. hát, beza, itt nem szabad árulni.

Ui: elég száraz, de használható áttekintés van a wikin Angkorról, ha valakit az érdekelne.