Na jó, de miért pont Laosz?

Ezt a kérdést sokan tették fel nekem, akiknek a közelgő útról, tervezett célországokról meséltem. Őszintén szólva nem hangozhatott túl meggyőzően az a válasz, hogy mivel elég keveset lehet róla hallani, biztosan izgalmas hely. Meg hát Vietnám nagyon bejött, a környező országok között Thaiföld-öt nem kis előítélettel túl turistásnak tituláltam, ami mellé kell egy kicsivel kalandosabb célpont is.
 Aztán akárhányszor tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést, csak egy elég erős belső hang válaszát hallottam: nem lényeg, oda el kell menni és kész. Persze később elolvastam pár kötelező alapinfot az országról és a látnivalókról, valahogy azokból is az jött le, hogy nem egy mai értelemben vett turistacélpont az ország, de ettől függetlenül nem szabad kihagyni, ha a környéken jár az ember. Na ebben meg is egyeztem magammal (meg Ákossal) és így maradt is az utitervben. Pont ezért nem akartam úgy jarni, mint az a 17. századi olasz jezsuita téritő, aki nehány évnyi áldozatos próbálkozása után szélnek engedte az addig verbuvált néhány fős nyáját és az igazi Lao kultúra tanulmányozására kezdett fókuszálni. Végülis neki volt igaza: nem kellenek a határozott célok, csak hagyni kell, hogy az ország fogadjon be, hogy aztán te is befogadhasd. Nyilván ez nem egy hét alatt történhet meg esetünkben, de az attitűd mégis fontos. 
Nem egyszerű az ország történelme, és nem tudok nem párhuzamokat vonni a miénkkel. Hasonlóan szerencsétlenek, mint mi. Majd' ezer éve folyamatosan valamely szomszédos aktuális nagyhatalom (Sziám - a mai Thaifold, Vietnám, Kína) vagy nem szomszédos gyarmatosító Franciaország, USA befolyása alatt állt. Számomra mégis a legizgalmasabbak az 1900-as évek elejétől erősödő francia behatás ma is látható nyomai. Gondolok itt a mindenhol kapható mosolygós tehenes sajtra (értsd: otthoni Medve sajt), isteni baguett szendvicsekre és hát a Vietnámbol mar oly ismerős ‘buillon’ bázisú rizstesztás levesekre, helyi friss zöldekkel fűszerezve. Külön élmény volt az első latin betűkkel is olvasható utcanév táblával is találkozni: Rue Pascal.

“De mit adtak nekunk a romaiak?!”

Érdekes módon nem hallani direkt a kolonizáló csigaevőkkel szembeni ellenérzesekről, pedig ők egyértelműen a vieteket favorizálták a laosszi néppel szemben a jobb munkakedvük-, üzleti érzékük és a franciák már erősebb vietnámi kontrollja miatt. Laosz kicsit mindig feketebárány volt a francia kolóniák kozott: sosem valósultak meg nagyívű fejlesztések, mindig más ország lett a befutó. A franciák vietnámosítani akarták az országot egy komoly, mindkét országot lefedő vasúthalózat megépítésével es vietnámi betelepítesekkel. Sajnos (vagy nem), a tervet a Nagy Gazdasági Világválság keresztbehúzta.

Nyűglődtek itt a franciák. A protektkorátus évei alatt is minimális volt csak a tényleges jelenlétük (kb. maximum 6-800 fő), ők is 60%-ban Vientiane-ban dolgoztak. Olyan volt az itt elő hivatalnokok számára a kiküldetés, mint a náciknak a keleti front: a hideg rázta ki őket tőle. Őszinten mondom, nem értem miért. OK, mik lehettek az indokok? Ákossal megállapítottuk, hogy a vietnámi lányok szebbek, illetve relatív kevés (0 km) a tengerpart.  Ennél több érvet nem tudtunk összeszedni. 
Minden nyűglődés ellenére egész szépen letették pl. az oktatási rendszer alapjait. A mai napig minden kis faluban látni az ‘Ecole premiere’ feliratot az adott falu legszebb épületeinek egyikén. Emellett sok korház és egyéb infrastrukturális fejlesztés fűződik a franciák nevéhez. 
Aztan jelentősen bonyolódott a helyzet: A II. Világháború idején egy rövid (8 hónapos) japán villámirányitás után a megnövekvő (viet)kommunista jelenlét tovább szabdalta az országot. A Genfi egyezmény latszólagos neutralitást garantált az országnak, aminek az amerikai vietnámi haború miatt rövidesen ismét vége lett. Amikor '64-ben az USA számára kiderült, hogy a Lao vezetés a kommunista Vietnámhoz húz, a háborúk történetének legmasszívabb bombázását hajtotta végre: 2.000.000 tonna bomba hullott a mai Laosz területére napi 2.000.000 USD költséggel KILENC éven keresztül.


Azóta lassan de biztosan rendeződni látszik a helyzet. A kommunista uralom látszólag szilárd és erős, de a látszat ne tévesszen meg senkit: Egypártrendszeri diktatúra van, ahol a szociális igények kielégítése messze to do lista végén szerepel. Sokkal előbb van viszont az egyre erősödő kínai befektetések csúszópénzeinek minél pártközeleibb zsebekbe történő elhelyezése. Épülnek itt vízerőművek, gátak, stadionok, (ismerős?) kereskedelmi központok, stb. Mind-mind kínai, japán és egyéb külföldi beruházók által, a Párt engedélyével.

Ugyanakkor Laosz közelgő WTO csatlakozása és gazdasági függősége nyomán a demokratikus értékek fontosabbá válása, az átláthatóság javulás és korrupció visszaszorulása várható. Hogy milyen gyorsan és hatékonyan, az a jövő zenéje.

Na és akkor rólunk:

A mai napot amolyan kényelmes, laoszi tempóban kezdtük. Igaz (hajnali) 10:18-kor ágyból kiugorva rémülten rohantam a recepcióra, hogy most akkor 10:30-kor vagy 11:30-kor indulunk a vízeséshez!? De csipás szemeimet látva együttérzően azonnal megnyugtattak, hogy nyugodtan feküdjek vissza, 11:30-kor indulunk. (Ti.:Hajnali filmnézés áldozatai lettünk) A jótanácstól függetlenül felgyosultunk és elnyargaltunk a közeli kávézóba, hogy egy francia koloniális “narancslé-baguett-kávé” trikolorral kezdjük színesíteni az amúgysem szürkének ígérkező napunkat.

Az említett vízesés kb. 30 perces útra volt, (35.000 KIP) belépő (20.000 KIP) és az élmény megfizethetetlen. Egy igazi (vietnámi háborús filmekből ismerős) dzsungel színteret kell elképzelni, ahol valahol a magasból hatalmas robajjal egy Rába szélességű folyó zuhan a mélybe, kb. 200 m magasból (Ákos szerint 100 m-nél nem több) a kőzeti viszonyoknak megfelelően különböző szinteken különböző kis medencéket kialakítva a mi nem kis gyönyörünkre, örömünkre.

Itt még sütött a nap

Nagy érzés volt

Ez már egy felsőbb szint

Első körben kb. 1 óra alatt felértünk a vízesés kezdetéhez, ahol gyönyörű kilátás nyílt a környező dzsungellel borított hegyekre.  Fürdésre készültünk, ezért strandpapucsban szenvedtük fel magunkat, a gyökerekből és kövekből kialakított kis “lépcsőkön”.

Az elején voltak még lépcsők

Elfogytak a lépcsők

De ezért a felső teraszért megérte felmászni

Lenézve

De fenn várt az igazi meglepetés, amikoris a vízesés robaját sokszorozó dörgéssel megjött az az eső, amit Forest Gump is megemlegetett. Hihetetlen érzés volt a nyakunkba szakadó esőben a párába burkolózó dzsungel kellős közepén azon gondolkodni, hogy vajon mennyiért jönne értünk mentőhelikopter egy nagyon esélyes strandpapucsos combnyaktörést ellátni? S egyúttal vajon megérné-e Ákosnak data roaminggal balesetbiztosítást kötni mobilról? Nem ragadtunk le a bénító gondolatoknál, inkább igyekeztünk minden indát megragadni, hogy már az ösvényen is lezúduló  víz mellett mi is lejussunk épségben a medencékhez, ahol a világ összes kontinenséről összegyűlt fiatalok önfeledten rendeztek vízbe ugrálóverseny fákra rögzített kötelekről. Persze, hogy beneveztünk.

Ami még külön érdekesség: Ezekben a medencékben hivatásos pedikűr halak élnek, szóval az otthoni drága pedikűrt némi lábáztatással meg is oldottuk. Lányokat kérdeztük: nem lakkoznak.  

Gyűlnek a felhők

És megjött a zuhé

Így ömlött le a víz

A végén már csak ennyit láttunk

Míg a buszunk indult vissza, pont volt időnk betolni egy forró levest, (most különösen jól jött) meg egy helyben grillezett csirkecombot.

Azóta ismét hallgatjuk a szűnni nem akaró esőcseppek kopogását, elvégre is esős évszak van.  Reméljük kizuhogja magát, mert holnap biciklivel tervezzük körbejárni a történelmi fővárost, Louang Prabang-ot.